Nyári olvasmányok

Miguel de Cervantes: Don Quijote

F. B. 7.d

Ezt a kötetet két évvel ezelőtt nyertem a Janikovszky Éva Meseíró Pályázat eredményhirdetésén. Anyukám ismerte már ezt a könyvet, és nem fért a fejébe, hogy a szervezők vajon miért éppen ezt a regényt választották egy ötödikes kislánynak. Anya értetlenkedése miatt nem tulajdonítottam nagy figyelmet neki, csak felraktam a polc tetejére és többet nem is jutott eszembe. A nyár folyamán azonban rendet tettem az olvasmányok között és megint a kezembe akadt Cervantes elbeszélése. Gondoltam, idén már felnőttem a feladathoz, így hát nekiláttam az olvasásához. Hát most sem volt könnyű...
Azt tudni kell, hogy a szerző 1504-ben írta meg az első kötetet, majd tíz évre rá a másodikat, melyeket Győry Vilmos fordított le magyar nyelvre 1873-ban, majdnem 150 évvel ezelőtt. Ez az időkülönbség érződik is a könyv nyelvezetén: iszonyatosan nehéz volt értelmezni néhány eseményt vagy párbeszédet, főleg úgy, hogy a főszereplőnk még a saját korához képest is sokszor rendkívül magasztosan fejezte ki magát. És, hogy miért? Mert Alonso Quijana imádta a lovagregényeket. Olyan nemes volt, aki minden pénzét, idejét, sőt sajnos még a józan eszét is az ilyesfajta olvasmányok oltárán áldozta fel. Egy idő múltán ugyanis annyira fejébe szálltak ezek a történetek, hogy színtiszta valóságnak hitte mindazt, amit ezekben az irományokban olvasottt és átélt. E tévhit lebegett a szeme előtt, amikor megszületett a fejében az a gondolat, hogy nemcsak szükséges, hanem egyenesen létfontosságú, hogy feltámassza a kóbor lovagrendet és beálljon közéjük, hogy Spanyolországot bejárva ő lehessen a sérelmek megtorlója, a kiskorúak és árvák gyámolítója, a szüzek és özvegyek védelmezője.
Hogy tervét megvalósítsa és dicsőséget, hírnevet szerezhessen az egész világban, hozzá is látott a készülődéshez: kifényesítette a régi rozsdával és penésszel ellepett páncélzatát, kisuvickolta a felmenői elfeledett fegyvereit, majd nem kis fejtöréssel nevet választott magának és lovának egyaránt. Így lett belőlük Don Quijote de la Mancha és Rocinante. Még hátra volt, hogy lovagunk eldöntse, ki legyen az a hölgy, aki után álmatlan éjszakáin epekedhet. A szomszéd faluból választott magának leányzót, kit átkeresztelt Dulcinea del Tobosónak. Már csak egy fegyverhordozót kellett maga mellé keríteni, hogy elkezdhesse ígéretes pályafutását. Erre a feladatra egy szomszéd parasztembert szemelt ki, akinek ugyan a szíve nagy volt, de az esze annál kisebb, így a sok ajándék és egy sziget kormányzóságának címe reményében szolgálatba állt Don Quijote mellé. Így hát páncélostul, fegyverestül, szamarastul, Sancho Panzástul (mert így hívták az újdonsült fegyverhordozót), Rocinantéstül és végül, de nem utolsó sorban Don Quijote de la Manchástul készen álltak, hogy belevessék magukat a kóbor lovagság adta kalandokba.
Én személy szerint imádtam ezt a könyvet, de megküzdöttem érte. Szerintem nem lehet gyorsan olvasni, meg kell szokni és érteni a nyelvezetét, majd érdemes hagyni leülepedni. Nagyon ritkán szoktam hangosan felnevetni egy regényen, általában inkább magamban kuncogok, de most megtörtént. Többször is. Talán az a kedvenc részem, mikor egy rosszul elsült kaland után Sancho ura sebeit vizsgálgatja éppen, mikor Don Quijote emésztőrendszere felmondja a szolgálatot és az egész gyomortartalmával beteríti a hű fegyverhordozót, aki ettől annyira elundorodik, hogy gazdája példájára ő is kiüríti a hasát, egyenesen Don Quijotéra.
Ezt a lovagregényt csak akkor ajánlom, ha kibírod, hogy nem találsz benne szlenget, nem az utolsó pillanatban kezdesz bele és egyáltalán érdekel egy bolond és egy együgyű őrült kalandjai.