Wéber Anikó: Az osztály vesztese

Gyereknek lenni rossz. Azt is mondhatnám, nagyon rossz. Rossz otthon, de még rosszabb az iskolában, ahol mindenki másokon, a nála gyengébbeken akarja levezetni az otthon kapott testi-lelki füleseket. Egy gyerektől nehezen is várható el, hogy udvarias, kedves, segítőkész legyen a többiekkel, ha vele éppen azok, akiket szeret, akiktől a legjobban függ, nem udvariasak, nem kedvesek, nem segítőkészek. Ez az alaphelyzet Az osztály vesztese c. könyvben és látható, hogy az életben is.
Wéber Anikó ügyesen megoldotta, hogy bár az elején pontosan leírja a legfőbb botrányt kiváltó, megbélyegző, Facebookra felkerülő fotó megszületését, mégsem tudunk semmit sem az elkövető, sem az áldozat személyéről.
Nyomozás közben sorban végigveszi néhány gyerek történetét. Van köztük, aki éhezik, van, akinek válnak a szülei. Van, akit mindkét szülője elhagyott, van akit otthon állandóan ledominálnak, mint egy rossz kutyát. Van az, akinek folyton költöznie kell, és van, aki annyira félénk, hogy emiatt könnyű vele elbánni. Közös bennük, hogy valódi segítséget egyikük sem kap a felnőttektől.

Kinek szól a könyv? Azt gondolom, 4-6. osztályos gyerekeknek. De hogy mit értenek belőle, ha nem beszélgetünk róla és ezzel kapcsolatban a bennük élő gondokról, nem tudom. Úgyhogy nekünk, felnőtteknek is szól. Csak bár ne lennék annyira vén, hogy utána kellett néznem, mi az a minion... (amúgy minyonként volt ismeretes a magyar mozikban).


Kiknek ajánlom:

Életkor: 10-12 éves
Nem: fiúk-lányok: mindannyian szereplők és érintettek vagytok

Könyvtári példány:

Van egy, hoztam ajándékba.

Fülszöveg:

Miért válik valaki áldozattá? És miért kezd egy diák egy másikat piszkálni? Az osztály vesztese hihetetlen fordulatosan, ugyanakkor könnyfakasztó érzékenységgel mesél gyerekeknek és felnőtteknek az iskolai bántalmazásról úgy, hogy az osztály minden tagját megismerjük szépen lassan. Mindenkinek vannak titkai, féltett gyengeségei és a terembe belépve mindenki kap egy szerepet, amiben hol kényelmesen, hol kényelmetlenül tengetheti az iskolában töltött időt. De muszáj ilyen szigorúnak lennie a szocializációnak? Wéber Anikó napközis tanárként rengeteget tanult a gyerekekről és a gyerekektől. Most pedig egy feszültséggel és kérdésekkel teli regényben mesél a gyerekeknek arról, mi az a bántalmazás, hogy a kötet végére érve minden diák egy kicsit másképp majd az osztálytársaira... Minden iskolában a polcon a helye a könyvnek!

Idézetek:

"- Te félsz! - röhögött egy ismerős hang a háta mögött. Megpördült a tengelye körül. A sötétben egy osztálytársa állt vele szemben. Szeretett volna visszaszólni, de mielőtt még válaszolhatott volna, meglökték. Nekiesett a táblának. Megszédült, de így is próbált visszaütni. Az ellenfele azonban sokkal felkészültebb és erősebb volt nála, és nem várta meg, amíg felegyenesedik, hanem hasba vágta. Most már a feje és a gyomra is fájt. Pár pillanatig levegő után kapkodott, aztán arra eszmélt, hogy megragadják és hátrarántják a karját. Megkötözték. Pont, mint a filmekben. Csak itt nem kötéllel, hanem egyszerű cipőfűzővel."

"Eleinte voltak barátai. Alsóban. Petivel együtt jártak úszni. Balázs mellette ült a padban. Aztán hirtelen minden elromlott. Egy napon azt vette észre, hogy a háta mögött rajta röhögnek. Nem engedték, hogy elmenjen velük moziba, mert krimit néztek, és ő attól biztosan félne. Nem hívták meg Balázs játszóházas-bowlingos születésnapjára, mert unalmasnak tartották őt."

"- Én nem hazudok - kapta fel a vizet Lili. - Nem szoktam hazudni! Ti is tudjátok!
Körbenézett, de mindenki arcán kétkedő vagy egyenesen ellenséges grimaszt látott. Még Zita is csak hallgatott. Adri is.
- Hát... egyszer azt mondtad, hogy neked a világ összes DVD-je megvan - jegyezte meg Viki.
- De az  még másodikban volt. Kicsi voltam... - védekezett Lili.
- Azt is mondtad, hogy egy nagy kertes házban éltek, és van egy saját lovad, aztán a húgod elárulta, hogy nincs is. A nagymamádnál laktok egy sima lakásban! - mondta most Adri."

Az iskolai ünnepélyen elhangzott két tavalyi nyolcadikosunk alkotása. Szeretném itt megörökíteni, csodálatos művek.

J. B. (volt 8.c): Ötvenhatos harangzúgás

Egy harang zúgni kezdett
Lágyan, tompán, csendesen,
A magyar nép múltja szép volt,
tiszta, bűntelen.

Régen, nagyon régen
E harang hangja messze szállt,
Erős nemzet volt a magyar,
legyőzött császárt és királyt.

Erősen zúgott, de máma halk.
Nem azért halk a harangunk,
Mert csend és béke áll mögötte,
Nem!

Volt olyan, hogy mozsárágyút
Öntöttek belőle!

Azóta sok nagyharangok
Jöttek sorba ellenségként,
Lenézték a kisharangot,
Félreálltak, s kinevették.

Ezerkilencszázötvenhatban
Ez a harang nagyot dörrent,
A népnek elege volt,
S zúgva kiáltott: Ne többet!

Ezt meghallva hosszú, sötét
Árnyak jöttek folyva,
Összetörték a harangunk
S hogyan jöttek, el is mentek
Titkon, lopva.

Ezért csöndes a harangunk,
Személy hangja nem jut messze,
Más országok harangjai
Zúgnak közel, mindenmerre.

Nem is hallik már harangnak,
De büszkén tartja magát,
Szomorúan hallgatja hát a
Távoliak szavát.

Egy ideig csönd,
De a toronyba fönt
Megkondul majd újra a harang.

H. M. (volt 8.c): Az '56-os napló

Október 22., hétfő
Mint minden nap, ma is reggel hatkor indultam Lőrinczről a Kelenföldi gyárba, ahol gépészi munkát végzek. A mai nap az egyik munkatársam mondta, hogy a fia, aki a Budapesti Műszaki Egyetemen tanul, belépett egy társaságba, ahol a budapesti ifjak követeléseit 12 pontban fogalmazták meg. Mondta, hogy holnapra tüntetést szerveznek a lengyel munkásfelkelés emlékére. Eléggé izgatott lettem, érdekeltek az elhangzottak. Késő délután, amikor mentem hazafelé az Üllői úton, a villamoson is éreztem az izgatott hangulatot. Este rántotta volt a vacsora.

Október 23., kedd
Ma van a szülinapom. Munkába menet láttam már a gyülekező csoportokat. Tudtam, hogy az igazi tömeg csak délután lesz. Izgatottan mentem munkába. A gyárban mindenki a tüntetésről, politikáról beszélt. Délben az egész gyár elénekelte a Himnuszt, a levegő pedig várakozással telt meg. Ma hamarabb engedtek el minket. Amint kijutottunk, gyerekek módjára rohantunk a Sztálin szoborhoz. Szerencsére időben értünk oda, egy diák éppen felolvasta a követeléseket, s elkezdték teherautókkal ledönteni a hatalmas monstrumot. Nem sikerült. Ekkor az egyik munkatársam elszaladt az egyik közeli épületbe, s kerített néhány lángvágót. A remény újra feléledt a már csüggedő tömegben. A lángvágókkal hamar ledöntötték, s a teherkocsikkal elvontatták a szobrot. A téren a szoborból csak egy pár csizma maradt. Ma később értem haza, s otthon beszámoltak arról, hogy mit hallottak a rádióban, miszerint délben Gerő betiltotta a tüntetést, majd kettőkor engedélyezte. Ezután én is beszámoltam az átéltekről. Nagyon finom tortát kaptam.

Október 24., szerda
Reggel az Üllői úton minden házon láttam a forradalom jelképét: a lyukas zászlót. A gyárban a tegnapinál is izgatottabb volt a hangulat. 10 óra körül a lelkesedés alábbhagyott, mert meghallottuk a szovjet tankok lövéseit. Az összes munkásnak volt családja, s most mindenki nagyon féltette a családját, nehogy valamilyen bajuk essen. A levegő megfagyott körülöttünk. A lövések egy idő után elültek. Egy kicsit oldódott a hangulat. Valaki előkeresett egy régi rádiót a raktárból, s nekem adta, hogy leheljek bele egy kis életet. Az ebédszünetben is dolgoztunk. Nem az előírtakat csináltuk, hanem mindenki a rádió kihangosításán dolgozott. Szerencsére értettünk a dolgunkhoz, s tíz perc alatt végeztünk. A délutáni munkaidő alatt egész végig ment a rádió. Tudomást szereztünk arról, hogy Gerő kérte az orosz segítséget és hogy több helyen ellenállási csoportok jöttek létre. A munka után mindenki sietett haza a családjához. Szerencsére nálunk minden rendben volt. Amikor hazaértem, a nejem elmesélte, hogy egy tank tévedt az utcába, s az unokahúgomék azt tervezték, hogy elijesztik a szovjet tankokat úgy, hogy a feleségem húga rájuk kiabál a nagy hangjával, de amikor kilépett a pincéből, az egyik tank éppen a házunk előtt lőtt egyet. A terv füstbe ment. Este a rádión bejelentették a tankok távozását.

Október 25., csütörtök
Reggel a villamosról láttam több csoportot, amint embereket szerveznek be, hogy minél nagyobb tömeg menjen délelőtt a Kossuth térre. Én nem csatlakoztam hozzájuk, mert éreztem, hogy csapda. Amikor megpillantottam a gyárat, láttam, hogy lelőtték róla a vörös csillagot. Ez jó előjelnek számított. Amikor beléptem az ajtón, láttam, hogy ma délelőtt nem lesz munka. A munkaasztalokat arrébb tolták, középre egy körbe pedig székeket raktak. A kör közepén egy piknik asztal volt, rajta sok étel, ital, iratok. A jelek szerint a volt főnököm azt mondta, hogyha mindenki bent lesz, akkor majd felvilágosít minket. Fél nyolcra már mindenki ott volt. A főnököm egy rövid beszédet mondott, aminek a lényege az volt, hogy a statáriumra válaszként általános sztrájk kezdődött, a gyárakban szabadon választott munkástanács vette át az irányítást. Nekem is felajánlották, hogy csatlakozzak, de én visszautasítottam, inkább csak tanácsadó lettem. A délutáni munkaidő újra rendesen ment tovább. A munka után a tanács vezetőjétől szabadnapokat kértem, mert rossz előérzetem volt, ezt persze nem említettem neki. Egy hét szünetet kaptam. Hazafelé bevásároltam élelmiszerekből, biztos ami biztos. Otthon kitakarítottam a pincét, hátha le kéne majd mennünk egy hosszabb időre. Ma rántottát ettünk.

Október 28., vasárnap
Máig nem történt semmi, a kertben dolgoztam, pihentem. A focicsapatommal is edzettem, ez jó kikapcsolódás volt. A rádiót minden nap hallgattuk. Ma például Nagy Imre az eseményeket demokratikus forradalomnak minősítette, bejelentette a tűzszünetet. Tárgyalásokat kezdett a szovjetekkel a tankok kivonásáról, feloszlatták az ÁVH-t. Visszaállították a többpártrendszert. Az MSZMP vezetője Kádár János lett. A hírektől kicsit megnyugodtunk. Egyelőre nem kellett használni a menedékünket.

November 2., péntek
Mára végetértek a sztrájkok, megkezdődött Budapest rendbehozása. A gyárnak nem lett semmi baja a szabadságom alatt. A munkaidő alatt megtudtam, hogy mi történt addig, amíg távol voltam. Itt is sztrájk kezdődött, a munkatársaim pedig három napig nem dolgoztak, egész végig itt voltak bent. A rádió tönkrement, s csak én tudtam megjavítani. Azonnal hozzákezdtem, s gyorsan végeztem is vele. A rádióból megtudtuk, hogy Nagy Imre bejelentette az ország függetlenségét és semlegességét. A szovjet csapatok nem hagyták el az országot, hanem még több jött. Ezt a hírt az egyik munkatársam mondta, aki szintén szabadságon volt, csak ő vidéken. Látta, amikor jöttek a páncélosok. Ettől a hírtől mindenki megrémült, ismét fagyott lett a levegő. Amint lehetett, siettem haza. Vittem a híreket.

November 3., szombat
Ma még nyomottabb volt a hangulat a gyárban. Senki sem viccelődött. Délben megtudtuk, hogy magyar-szovjet tárgyalások kezdődtek Maléter Pál, honvédelmi miniszter vezetésével. Gondoltam, hogy ez csak formaiság, nem lesz túl jó eredménye. Ma is siettem haza.

November 4., vasárnap
Ma reggel nagyon rossz előérzetem támadt. Eggyel korábbi villamossal mentem dolgozni. Kevesen utaztunk ezzel a járattal. Az egyik megállónál láttam, hogy tankok közelednek. Azonnal szóltam mindenkinek, a villamos megállt, néhányan segítségért siettek. Én elkezdtem az első barikádok építésének a vezetését. Gyorsan haladtunk, sajnos a szovjetek is rendületlenül közeledtek. Ötven méterrel a barikád után egy sín szelte át az utat. Egy közeli raktárból egy régi, tönkrement vagont vontattunk ki, hogy azzal lassítsuk a tankokat. Ugyanabból a raktárból előkerült néhány sín, egy lángvágó és egy hegesztő. Azonnal nekiláttam tankcsapdákat csinálni. Miután végeztem, mellékutcákban mentem haza. Hallottam, ahogy a tankok elkezdtek lőni. Reméltem, hogy kitart a barikádom. Gyorsabban hazaértem, mint gondoltam. Mindenkit levittem a pincébe, ahova a napokban sok élelmet is felhalmoztam. Az elkövetkező három napban nem jöttünk ki onnét. A kertünkbe csak egy töltény esett a szomszéd ház faláról, vagy ami megmaradt belőle. Ismét szerencsések voltunk. Remélem a jövőben is ilyen szerencsénk lesz.

(igaz történet alapján)