Nyári olvasmányaink voltak

Gayle Forman: Hová tűntél?

V. S. 8.d

Hosszú tanakodás után úgy döntöttem, hogy erről a könyvről írok ismertetőt, akármennyire is hadilábon állok vele. A választás indoklása egészen egyszerű, kíváncsi voltam a Ha maradnéknak a folytatására, és mivel rajta is volt a nyári olvasmányok listáján, kedvet kaptam az elolvasásához.
Az első könyvben megismerjük Mia és Adam szerelmes történetét, ami egészen hétköznapi, míg Mia családja egy sajnálatos autóbalesetet nem szenved. Mia kómába esik, majd a könyv legvégén felébred.
A Hová tűntél ennek a második része. Három évvel a baleset után játszódik, mikor Mia és Adam már rég külön utakra keveredtek. Mia elismert csellóművész lett, aki New Yorkban készül koncertsorozatára, Adam pedig világhírű rockzenészként turnézik a Föld körül, és épp most ő is New Yorkban állomásozik.
A két fiatal Mia egyik koncertje után összetalálkozik, és egész éjszakás városnéző túrára indulnak. A túra közben Adam sok-sok megválaszolatlan kérdésre kap választ, majd kibékülnek, mindenki eldob a másikért mindent, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Pontosan úgy történik a cselekményt leíró száz oldalban minden, ahogy azt az olvasó az első öt oldal után megjósolja. Mindez nem lenne olyan rossz egy száz oldalas romantikus, limonádé regényhez hasonlítva, csakhogy ez a könyv háromszáz oldalas. És az első kétszáz oldalában semmi más nem történik, csak az, hogy Adam elmeséli, mégis mi történt vele az elmúlt három évben.
Felmerül a kérdés, hogy ebben mi az élvezhetetlen, hiszen ennyi idő alatt biztos közbejárta a világot, eközben új barátokkal és élményekkel gazdagodott... Csakhogy a szakításuk utáni három évben semmi más nem történt vele azokon kívül, hogy otthagyta az együttesét, hazaköltözött, lehúzta a redőnyöket, befeküdt az ágyába és egyre mélyebbre ásta magát a mély depresszió gondolatába. Három hónapig. És erről ötven oldal szól. Igaz a következő százötven oldal kicsit eseménydúsabb, itt kiderül, hogy végül mégis visszamegy a bandához, pánikrohamai lesznek, mindenkivel összeveszik, oldalakon keresztül részletezi, hogy hogyan loccsantaná szét az újságírók fejét, és mindezt azzal az indokkal, hogy szakított a barátnőjével pár éve, ami neki nagyon fáj.
A könyvet nem ajánlom senkinek, végig kell magadat tuszkolni a könyvön és Adam megmagyarázhatatlan dühkitörésein vagy a lehangoló beszélgetéseken, amiket magával folytat, hogy a végére kapjunk egy sablon, előrelátható, szürreális végkifejletet, amit legalább olvasni nem annyira kellemetlen, de nagyjából annyit ér, mintha a könyv kétszáz oldalon keresztül szidta volna a családom, majd száz oldalnyi helyre leírt volna egy bocsit.