Jó könyvekben gazdag, boldog új évet!

Az előző év nagyszerű híreiből:

A Szabó Magda Meseíróverseny közönségdíjasa

Weiler Mira 3.a

osztályos tanuló lett a következő mesével:

Ezer veszély, ezer csoda

Egy induri-pinduri kicsi cica járt egy pesti utcán. Szülei a „Kandúrka” nevet adták neki. Eltévedt, és már hetek óta nem talált haza. Jártában megpillantott egy játékboltot, aminek nyitva volt az ajtaja. Gondolt egyet és beosont. A boltban rengeteg csillogó játék volt a polcokon. Egy kövér néni éppen ajándékot vásárolt az unokájának, mikor meglátta Kandúrkát. Felkiáltott ijedtében.

– Egy macska a boltban! – sikította.

Az eladó a rikácsolásra kiejtette a kezéből azt a játékot, amit a néninek akart átadni.

– Menj innen kiscica! – szól Kandúrkának az eladó.

A néni nagyot dobbantott, hátha elijeszti a kiscicát.

– Semmiféle élőlénynek nem szabad fájdalmat okozni soha – mondta az eladó.

Kandúrka csak állt és nézett, megbabonázta a gyönyörű üzlet. Az eladó látta, hogy nincs más választása, ki kell seperni a kicsi látogatót. Így hát lement a pincébe és seprűt keresett. Nem találta a rendes seprűt, ezért kutatkodni kezdett a rendetlen raktárban. Egy ezeréves seprűn akadt meg a szeme. A seprű kócos volt, és a nyele is ferde. De, gondolta, megteszi. Az eladó felment a boltba, és óvatos mozdulattal Kandúrka felé sepert. De kandúrka nem mozdult, játéknak hitte a seprűt, és karmolászni akarta. De amikor hozzáért a seprű, ő hirtelen műanyag cicává változott. Különös pillanat volt, mintha megállt volna az idő. A seprű mindent játékká változtató varázs seprű volt. Kandúrka pedig csillogó játék lett. A sepregetéstől a lendület kipenderítette a boltból. Gurult Kandúrka lefelé az utcán, de nem tudta megmozdítani a lábait, hiszen műanyaggá merevedtek. Egészen a sarokig gurult, amikor egy nagy cipőtalp rá akart lépni. A hatalmas fekete talp gazdája utolsó pillanatban észrevette a cicát.

– Jé, egy játékcica! – kiáltott fel. Felemelte a földről, és közelről megnézte.

Kandúrka ismerte ezt az arcot. Ő a régi gazdám! – sóhajtott fel.

– Ez a kiscica úgy néz ki, mint az elveszett kiscicánk. De fog neki mindenki örülni! – gondolta a bácsi, és hazavitte.

Otthon eleinte magában kuncogott Kandúrka, hogy senki nem ismeri fel. Még Dáriusz, a család vizslája sem akarja elkapni. Mami is annyira megörült neki, hogy a terített asztal közepére teszi dísznek, a tűzliliomos váza mellé. A desszertnél szegény Kandúrka végignézte, ahogy az asztalon a tejszínhabos tortát felvágják, és mindenki jóízűen elfogyasztja. De ő nem tudott belenyalni, műanyag játékként sóvárgott a falatok után.

Az ebéd után a tányérokkal együtt őt is levették az asztalról. Véletlenül az evőeszközökről egy csepp tejszínhab ráesett a hátára. Dáriusz a sok nevelés ellenére felágaskodott, és egy nagy nyelvcsapással lenyalta a habot a cicáról. Ebben a pillanatban újra szép, fésült szőrű élő kandúrrá változott. Az őt élővé varázsoló kutyus nagyot vakkantott és megörült Kandúrkának. Mami összecsapta a tenyerét, és boldogan simogatta meg a régen nem látott ciácját. Kandúrka örökké hálás lesz Dáriusznak. Nélküle még talán ma is játék lenne.