Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Egyre többen jöttök olyan könyvekről szerzett pozitív élményekkel, amiket mostanában egyetlen szóval lehet leírni: disztópia.
Ezek azok a regények, ahol egy elképzelt, de nem valami nagyszerű jövőben játszódik a történet, Földünk a mostani technikai fejlettségénél alacsonyabb szinten kénytelen működni. Legtöbbször a társadalom is erősen központosított, a hatalom mindenkivel betartatja a maga szabályait. Nagyon népszerű műfaj, az angolszáz irodalomtól a japánig mindenhol művelik.
Ti általában Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógiáért lelkesedtek (amiről nem árt tudni, hogy volt már egy távolkeleti előzménye: Takami Kósun: Battle Royale. A történet hasonló, de talán még borzasztóbb).

Nem kell ilyen messzire utaznunk, ha disztópiára vágyunk, van nekünk saját, ráadásul mozgalmas, olvasmányos, érdekes, szerethető figurákkal és "jelenjen már meg a folytatás" érzéssel a végén. Ez Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn című regénye.

Egyedül lenni és azt gondolni, hogy ez most már örökké így lesz - rettenetes. Ráadásul örök harcban állni emberi lények egy elkorcsult, genetikailag tönkretett hordájával - annál is rettenetesebb. Pippa, miután elveszítette édesapját, hosszú ideig kénytelen magáról gondoskodni. Végül elhatározza, nekivág az ismeretlennek, a veszélyeknek, a mérgező gőzöktől teli Vörös erdőnek, hogy megpróbálja megtalálni azt a helyet, ahol többé nem kell egyedül élnie és nem kell egyfolytában harcolnia. Nem egyedül utazik, társa Ruben, aki a testvérét veszítette el. Többféle nézőpontot váltogatva a cselekmény még feszültebbé válik.
Aki teheti, vegye meg, ezzel is támogassuk a jó könyvek kiadását és a tehetséges magyar írók munkáját.

Sajnos, megint azt kell írjam, a mi könyvtárunkban nincs meg, de a Török utcai könyvtárból
kölcsönözhetitek!

Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN 9789632459875
Év: 2012

Kiknek ajánlom:

Életkor: 13-18 éveseknek
Nem: Fiúknak is: kemény harcok, túlélésért folytatott küzdelmek. Lányoknak is: ügyes, harcedzett főszereplő lány és kis romantika.

A kiadó fülszövege:
Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját: ő volt az egyetlen ember, akit valaha ismert. A lány egyedül marad az erődházban, ahol a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak.
Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért vagy egy érintésért. Azonban nincs más rajta kívül az erdőben, kivéve a biológiai katasztrófa áldozatait. Ezek a lények gyűlölik a szépséget és emberséget, az elvesztett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik: egy vándor érkezik. A sebesült fiú fittyet hány a túlélés szabályaira. Egy paradicsomi kolóniáról beszél, ahol rengeteg ember életben maradt. Azonban őket is halál fenyegeti, egy horda közeledik, és a fiú ennek hírét viszi hozzájuk.
Vajon Ruben igazat mond? Létezik ez a hely? Pippa bizalmát nehéz elnyerni, az örökös küzdés óvatossá tette.
Ruben azonban nem adja fel. Útra kelnek, bármilyen veszélyes is, és a vándorlás közepette egy bensőséges, lágy érzés is életre kel… Létezhet szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom? Mi az, amit Ruben elhallgat?
A napszemű Pippa Kenn posztapokaliptikus-romantikus ifjúsági regény, a Pippa Kenn trilógia első része.



Idézetek:

   "– Holnap, legkésőbb délben, Chester Creekben kell lennem – mormogta halkan. – Ha nem látomás vagy, fel kell ébresztened! Már nincsenek emberek idekint. Csak ott... Még nem vagyunk ott...
   Csak hol? Csak hol? Hol vannak még emberek?
   Kérdések helyett lemostam róla a port, a vért és az izzadságot, majd felhúztam a földről, és betámogattam a díványhoz. Félrerúgtam az útban lévő kisasztalt, és lefektettem Rubent az előkészített helyére. Megragadta a karomat, és tágra nyílt szemmel próbált meglátni a sötétben.
   – Kérlek!
   Gyengéden a párnára nyomtam a fejét, majd betakartam.
   – Most pihenj! – suttogtam.
   Nem engedte el a karomat. Tenyere cserzett és izzadt volt, de egyben megnyugtatóan meleg és erős is. Majdnem elfelejtettem, milyen az emberi érintés."

   "A kislány nem sokkal mögöttem állt, fonnyadt szüleiről azonnal rám kapta a tekintetét. A levegő bennakadt a tüdőmben, mozdulatlanná dermedtem a döbbenettől: a sápadtak között nem voltak gyerekek. Az lehetetlen!
   A kislány volt a képről: szőke haja rendezetten omlott vállára, térdig érő szoknyáján sárga banánok virítottak, zoknija szegélyét csipke díszítette. Bőre fehér, bársonyos és hibátlan. A sápadtak valaha tényleg szépséges emberek lehettek."

   "A következő hajnalon arra ébredtem, hogy duplacsövű puskát szegeznek nekem. Először azt hittem, ez az utolsó dolog, amit életemben látok. A puskát egy magas, ősz hajú vénasszony tartotta.
   A pisztolyomért nyúltam, de álmomban lefegyvereztek. Védelmezően szorítottam magamhoz az ölemben alvó Pippát. Teste forró volt a láztól, szörcsögve vette a levegőt. Az övében tartott késeket kerestem, de azok is eltűntek. Óvatosan megráztam Pippát, de nem ébredt fel. Legalább kitartott az éjjel.
   Az asszony napbarnított arcát mély ráncok barázdálták, kék szemével bizalmatlanul méregetett minket. Kopott, bokáig érő bőrkabátot viselt, és hamar észrevettem, hogy az egyik bakancsának talpa lehetetlenül ferdén kopott le. Első gyenge pont: furcsa szögben álló jobb láb.
   – Mióta vagytok a Vörös erdőben? – kérdezte reszelős hangon. "

Interjú Kemese Fannival
Kemese Fanni blogja
Itt kölcsönözhető